The New Generation - NOVELLA SOROZAT; 1. részlet
És a novella sorozat első része :D remélem tetszeni fog! ^^
New Generation - Tokio Hotel
- Az új generáció -
SZEREPLŐK:
Frankie, 12
Bill, 29
Jeremy, 13
Tom, 29
Ria, ...
Georg, 30,5
Conner, 10
Vickie, 6
Gustav, 30
Joshua, 12
Anja, 27
STB.
FIGYELEM!
A történet teljes egészében kitalált. Én legalábbis nem tudom, hogy mennyi valóság alapja van!
De nyugi: Billnek a valóságban nincs is gyereke és Tomnak sem( én így tudom)! Ja és: Ria és Tom a sztoriban teljesen másként
ismerkedtek össze, mint a valóságban - remélem ennyi újítást még elnéztek. ^^
Tél volt
Aznap enyhén szólva is szeszélyes időjárás uralta Lipcse vidékét. A délelőtt folyamán még boldogan csivitelő rigók trilláztak a szikrázó napsütésben, majd váratlanul lehűlt a levegő mínusz 3 fokra. Semmisem hazudtolhatta meg az éppen uralkodó évszakot... de a fagyos hangulatot a délután érkező langyos, kora téli fuvallat hamarosan kisöpörte az épület hegyek közül, hogy aztán mindezt méltóképp megkoronázhassa az alkonyat beálltával lezúduló, hirtelen kerekedett hóvihar. Amikor először bukkant fel a hold még a távoli nyugat felé látni lehetett a haldokló napsugarak gyér fényét. Nem volt sötét. Akkor talán harmadik napja lehettem az árvaházban... a sok, talán velem egykorú gyerekek közül mindegyik egyformának tűnt: nem volt épp ápolt külsejük. Kissé úgy érezhettem magam, mint egy lepratanyán - már ha az ember 8 éves korában tudhatja mi is az a lepra. Na de nekem volt rá egy jó példám: és meg kell hagyni, már akkor sem akartam belefolyni...
Az ágyam közvetlenül az ablak alatt volt és kitekintve tökéletesen beláttam az utcai lámpa fényében szálló hópelyhek többségét. Meglehetősen minta januári idő volt!
Az emberhegyek közepedte a szoba túlsó végében magasló, fehérre festett, tölgyfa ajtó mozdulatlanul állt. Már-már elhittem, hogy az is befagyott! De lassan elvethettem ezt az érzést, mert a kilincs csakhamar lenyomódott és egy középmagas, agyonmelírozott, termetes, barna hajú nő állt a végében. Nushy volt az. Belépett a szürke terembe, ahol többnyire csak ágyak és kispolcok voltak - valamint bőröndök - és mindenki elhallgatott. Őt nézték, aki épp egy papírost tartogatott a kezében, majd hangosan közzétette mit is olvasott rajta:
- Franklin Zidek.
A visszhanggal együtt ért el a terem túlsó végébe (hozzám) a két szavas mondat, ami egy nevet rejtett magában. Magamra ismerve álltam fel és cipzároztam össze a bőröndömet, miközben még egy utolsó - mondhatnám búcsú - pillantást vetettem az ablakra. Fehér keret foglalt magába 8 kisebb üveget, és a tetején egy félhold formát alakított szintén üveg rendeződött.
- Siess! Nem érünk rá, hogy tétovázz. Most akarsz menni vagy nem?
Kiabálta, miközben én megmakacsoltam magam és leültem az ágyam szélére. Összefontam a karjaimat és vártam a reakcióját. Hamarosan ismét felcsattant rekedtes, és magas hangja a távolban...
- FRANKIE???!! Igyekezzél már!
Hamar bátorkodtam felszólalni, hogy kiáljak magam mellett, ha már senki nem teszi - bár az is egy tény, hogy három nap alatt senkit sem ismertem meg. Jó: volt aki odajött és beszélgetett, meg, hogy "jaj szegény Frankie... meghalt az anyukája, és most a mamája is!" - de nem vitték túlzásba.
Anyukám halálhíre egy héttel mamám esete előtt jutott fülembe. Csapás ért csapás után, miközben az édesapám (akiről meg kell hagyni nem sokat tudok azon kívül, hogy létezik) valahol Amerikában süttette a hasát... ez 8 éven át nem zavart, de most, hogy csak úgy hullottak körülöttem az emberek (veheted akár szó szerint is) nagyon stresszeltem magam a történtek miatt, és hiába voltam ilyen kicsi, én is utánnuk akartam menni. Nem tudtam mi lesz velem, azt sem, hogy hova visznek, mikor felhívtam a szomszéd nénit, hogy mamám nem mozdul meg az ágyról, bárhogy is keltegetem. Akkor ideges voltam, mert azt hittem csak azért csinálja, hogy ne keljen nekem kakaót csinálnia - de ehelyett meghalt. Kicsi voltam, tehát nem nagyon tudtam mit kezdeni a helyzet komolyságával, így egy napot Mira néninél is töltöttem, míg másnak megjelent Nushy, és elhozott ide, a sok civilizálatlan gyermek közé. Zavaros egy hetem volt ez! És mára hova kerültem...
- Hát te süket vagy?
Bár Nushy is olyan kedves és figyelmes volt velem az első kb. 5 percben - és most itt tartunk: megmarkolta vékonyka karom, és felrántott az ágyamról. Megfogta a bőröndömet is és szó szerint kihúzott a szobából. Az a sok cinikus tekintet! Borzalmas volt... ezt talán soha nem felejtem el.
- Engedj már el! Nem hallod???
- Borzalmas egy kislány vagy, remélem tudod! Előre sajnálom szegény embert, hogy vele kell élned.
- Nem is igaz!
- Dehogy is nem! Mintha hercegnőnek képzelnéd magad... én aláírom, hogy mindened megvolt, mert anyuci kicsi lánya voltál, de csak VOLTÁL, mert ő már nincs! De most erre itt van ez... nahát ha eddig el voltál kényeztetve akkor most mi lesz veled?
Persze ez nem így alakult napjainkban. Egyáltalán nincs olyan jó életem, mint azt Nushy képzelte!
Kihurcolt az aulába, ahol persze már sírva makrancoskodtam és ordítottam vele. Kibírhatatlan kislány voltam - nem titok. És hamarosan beállított egy eszméletlenül magas, vékony, fiatal férfi elé. Mikor végigmértem ezt az embert az első ami a számra jött ez volt:
- Úr Isten.
Bár a fohász persze tökéletesen felesleges volt, mert a drága Nushy erre csak jobban megszorította a kezem, amire felhorkantam.
- Sajnálom Kaulitz úr... nagyon rossz egy gyerek!
- Értem. Semmi baj! Én sem voltam jobb az ő korában. Hány éves is vagy, kislány?
- Nem rég múltam 8.
- Mikor született?
- Május 1.
- Aha. Nos Frankie: én vagyok az apukád.
Itt pár pillanat kép kimaradt és csak a szürke homály fedte be az egész látteremet, mert nem tudtam, hogy most sírjak vagy nevessek. Inkább mégegyszer végigmértem: az akkor 25 éves férfi kb. 190 cm magas, érdekesen elrendezett, szőke hajú és barna, KIHÚZOTT szemű egyén épp egy hosszabb bundás téli kabátot viselt fekete bőrkesztyűvel. Megfontoltam a dolgot: és inkább sírva fakadtam.
- Jaj ne... most meg mi bajod?
Nyílt választ adtam, ami nem épp egy 8 éves gyermek szájából várt kijelentés:
- Meg akarok halni.
Éppen előtörő emós énemet csak az gyűrte le, hogy a magas férfi leguggolt elém és megemelte az államat. Elmosolyodott és hirtelen melegség öntött el legbelül:
- Nocsak milyen furcsa és szokatlan 8 éves vagy... a korodban én még azt sem tudtam mi az a halál!
- De mostmár tudod.
- Ezt miből szűrted le?
- Az első két percből!
Persze Nushy már a haját tépte és inkább elment valami papírét, míg én ottrekedtem ezzel az érdekes, s feltűnű egyénnel.
Egy pár aláírás és kézen fogott az ember, majd kimentünk a hóesésbe, és egy szép, fekete autó várt ránk némileg behavazott megjelenéssel. Beültettek a hátsó ülésre, majd észrevettem a kocsi volánjánál ülő másik férfit is:
- Ő az?
- Igen. Franklin! Ő Tom, a nagybátyád.
- Szia Hercegnő!
- Látsz valahol koronát?
- Uhh. Lehet inkább rám ütött!
- Idióta... nem vezetnél inkább?
Lehet tudnom kellett volna, de valamiért mégsem tudtam, hogy is hívják az apámat... de Tom hamar megválaszolta a fel nem tett kérdésemet:
- Hallod Bill! Tiszta Lara...
- Szerintem is az anyjára ütött. A szőke haj, a zöld szem... talán semmi hasonlóság nincs bennünk.
Billnek hívják, igen... ő volt anyum tini bálványa. Nagyanyám mondái szerint: anyám 15 évesen egy nagy 'K' volt és mikor elkerült egy Tokio Hotel koncertre, mint rendezvény szervező asszisztens összeismerkedett apámmal (akinek már tudom a nevét!!) és persze természetes, hogy kialakult köztük a nagy, vörös betűs La More... aztán négy hónapig nem látták egymást és mikor újra találkoztak sajnos bénán védekeztek. Na jó: ezt persze 8 évesen még nem tudtam...
***
Négy év múlva, karácsony előtt
Persze azóta tova szált 4 év, és már viszonylag itthon mozgok a családban. Ebben a híres-neves családban! Ha kicsi koromban tudom, hogy apum egy énekes, talán nem szivárvány pónin lovagló hercegnő akartam volna lenni, hanem rock star - mint Ő.
Ámbár a család többi tagjának is vannak ilyen hősies Love Strory feelingű történetei, mint anno nekem anyunak és apunak volt. Vegyük pl. a nagybátyámat: Tom 16 éves volt, mikor összekerült Riával, és amikor megtudta, hogy a lány terhes lett otthagyta, mert félt - jó! 16 évesen hogy is ne félne... aztán 22 lehetett mikor újból összekerültek és kiderült, hogy a gyereke fiú, és Tom állításai szerint tök jófej srác - akár ő! De szerintem ebben is van kritérium. Én pl. egyiket sem tartom über jófejnek! Na jó... talán a nagybátyámat igen, de a fiát... pff... hagyjuk is!
- Nézd csak, Frankie!
Jeremy Tom gyereke. Teljes mértékben hasonlít az apja 13 éves énjére! Raszta haj, fejkendő vagy baseball sapka - alkalmanként mindkettő... annyi talán külömbség, hogy neki rövidebb a haja, mint Tomnak volt.
Most épp a ceruzámmal egyensúlyozik az orra tetején, miközben én szánalomtól csöpögő tekintetemet végigfuttattam rajta. Mekkora egy terápia ez a gyerek! És nekem meg még unoka tesóm...
- Lám. Sugárzik rólad az értelem.
Ekkor betoppant a szobába Anja is: a drága daduskám. Révén, hogy apám és a barátai állandóan turnéznak, és nekem nincs egy anyám, aki mellettem legyen, mint Jeremynek (bár mellette sem mindig van ott az anyuci, mert előfordul, hogy Ria is megy a srácokkal ide-oda) kellett egy bébicsősz. Bár én jobbszeretem az "őrangyal" elnevezést.
Jeremy is velünk van, hiszen ők is itt élnek velem-velünk... régebben egy szobában-egy ágyban aludtam vele, de azóta kicsit megnőttünk. Ja és: Los Angelesbe költöztünk. S míg apám keresi magának élete nagy szerelmét addig én látványosan szenvedek az egyik helyi általánosban... apa nem akarja, hogy magántanuljak, mert Jeremy sem magántanuló! Ettől jobb indokja még sosem volt. Pedig az osztályom izgalmas téma: azért viszont hálát adok a jó égnek, hogy Jeremy már végzős, és nem vagyunk osztálytársak.
Az ünnepek során Németországba utaztunk, apuék berlini lakására. Nyaralás gyanánt már jártam erre többször is, sőtt még karácsonykor is. Szóval nem ismeretlen környék.
- Frankie, Jeremy! Jöttök ebédelni?
A legnagyobb egyetértésben válaszoltunk, töredéktelenül egyszerre:
- NEM!!
Jeremy a stílus kedvéért még a kezével is intett, ezzel célozva arra, hogy Anja akár ki is mehet.
- Miért nem? Hiszen nem is reggeliztetek!
- Nem baj. Frankienek úgyis fogynia kell!
Hát miért is ne? A magam hájjal teli 52 kilómhoz... ja és a kb. 160 centimhez! A magasságomat elképzelhető, hogy kerti törpe anyámtól örököltem - béke vele - de a testalkatomat nagy valószínűséggel apámtól.
- Jeremy... ejnye!
- Ó hagyjad Anja! Én már rég tudom, hogy egy született népművészeti agyagedény...
- Népmű... oszt az mi?
- KÖCSÖG!
Kevertem le neki egy kisebb tarkót, majd felálltam, és elindultam - VOLNA - kifelé, ha nem kapja el a farzsebemet, és nem ránt vissza az ölébe.
- Vigyázz mit beszélsz!
- Mert mi lesz? Feljelentesz?
- Akár!
- Na te IQ fighter: 13 évesen az ember még nem tehet feljelentést! És amúgy is: mivel jelentenél fel? Csendháborítás?
Nem bírta sokáig és görcsös röhögésbe kezdett. Én már csak azon is jót szórakoztam, hogy ő hogyan nevet. Anja viszont elég megtörhető alkat: szóval szaporán sarkon fordult és kilebegett a szobámból.
Miánt csillapodtak a kedéjek kaptam az alkalomnál és kiszabadultam kedves kuzinom érdekes szorításából és a teraszomhoz siettem: odakint sötét volt, pedig még csak délután 3 óra. Lehet karácsony előtt járunk, de még csöppet sem érezhetem téli hangulatban magam. Nem úgy, mint akkor! Biztosra veszem, hogy akkor már novemberben szánkóztam édesanyámmal, aki akkor még élt és virult... de hát... mit hoz a sors? Januárban itthagyott. Ez egész életemen át végig fog kísérni! Hiányzik. Bezzeg Jeremy örökre csak kinevet engem, ha ezt mondom! Jó neki, mert őneki legalább él az anyukája...
- Most mit lesel?
Megpördültem, hogy szembe forduljak vele:
- Egy földre szült orángutánt!
- Te kis cafka!
- MI VAN???!!
Válasz helyett nekem rontott és a következő percekben már a földön birkóztunk. A hajamat húzta, és én meg az övét! Egyenlőre alul maradtam, de hamarosan helycserét idéztem és most végül én kerültem felülre. Kedvesen pofán csaptam, aminek után elkapta a kezem és minden erejével a szabaduláson volt.
A távolban egy kedves hang csattant fel: Ria...
- Gyerekek! Elég már!
Igen, Ria jelent meg a színen, oldalán Anjaval és Marianeval. Mariane Ria német legjobb barátnője, és elég sokat vannak együtt. Csak mi mindig közbe lépünk!
Hárman is csak nem kicsi nehézségek közepedte tudtak szétszedni bennünket... Én Ria kezei közt találtam magam, Jeremyt meg Anja és Mariane fogta le.
- Az apád hamarosan hazajön, és te megint az unokahúgával verekedsz. Nagyon szép, mondhatom! És te se húzzad magad ifjú hölgy, mert ha Bill ezt meglátná...
- Csalódana, tudom...
- Na látod! Én el nem tudom képzelni, hogy lehettek ilyen rosszban. Miért nem lehettek olyanok, mint Bill és Tom? Ők elég jó tesók voltak!
- Anya, mi nem vagyunk tesók. És hidd el: szeretjük mi egymást attól függetlenül, hogy mindig verekszünk! Nem is mindig!
- Csak naponta 1-2 órát!
- Ahogy mondja.
- Nem baj. Jobb lenne ezt is elhagyni!
- Pff. Ezt mondd annak az amazonnak!
- Amazon???! Te hülye, ökör, állat!
- Ne dícsérj...
- Jeremy!
- Ok, csá...
Jeremy meglódította kezeit és kiszabadult a két nő szorításából. Sietős léptek közepedte hagyta el a szobámat és nem tudom merre ment. Ria elengedett engem is, és utánna ment. Ez az "ok, csá" Jeremy lerázós szövege! És Ria nem szereti, ha flegma vele a kicsi fia... meg kell hagyni: én sem örülnék neki. Szájba kapnám oszt szia dobozos!
Elnyúltam az ágyon és hasalva kezdtem pásztázni az ágyam feletti ablakot. Mindig eszembe jut róla az árvaház... ott is az ágyam felett volt! Bár ott nem egy vonalban vele, hanem vízszintesen mellette.
A nagy "nézés" közepedte csak azt vettem észre, hogy szemem lassan elnehezül. Persze ezt okozhatja a suli miatti fáradalom - de holnap hétvége, szóval... Hawaii-dizsi-napfény! Bár nem, mert ma jön haza apám... - kész: teljes sötétség. Már aludtam is! A nagy bunyózásban még a pankrátorok is elfáradnak, nem?
Folytatása következik...