Why Not Me? - 1.rész
Sziasztok!
Nem tudom mennyire izgat valakit a téma, direkt azért rakom be mindig a spoilert, hogy ne a történet olvasása közben csalódjatok. Elég sokáig nyűglődtem két történet között, és végül ezt választottam. Nem lesz túl hosszú, de azért remélem elnyeri tetszésetek! ;)
Tokio Hotel - WHY NOT ME?- Semmisem szebb, mint egy reménytelen szerelem...
Szereplők:
· Bill Kaulitz - Trümper (fő szemszög)
· Carly Jane Julien
· Tom Kaulitz - Trümper
· Gustav Schäfer
· Georg Listing
stb.
E l s ő f e j e z e T:
Egy reménytelen szerelmes mindennapjai
Az ember gyakran esik azon hibába, hogy elérhetetlen személyekbe lesz szerelmes. Ez a hiba engem sem került el.
Tom és Carly már közel fél éve együtt vannak - de én ezt nem tudom elviselni hosszú távon. Tom ugyan a testvérem, és Carly pedig az ő barátnője, nem pedig az enyém, de rengetegszer érzem azt, hogy én jobban megérdemlem Carlyt, mint a bátyám. De azt, hogy Carly ezt hogyan is látja - azt én nem tudom.
- - - - -
A nap első sugarai köszöntöttek aminap reggel. Álmaimban is ilyen gyönyörű percekben volt részem. Lehet, hogy mindez cudar lehetetlenség, de kellemes érzéssel tölt el. Bár a valóságban nem hinném, hogy lenne alkalmam ilyen szexi gésákkal összefutni (főlleg nem a német sztriptíz bárokban), de egy álomnak viszont tökéletesen megfelel. Ám mikor ilyeneket álmodok még magamtól is megijedek - de könyörgöm! Én is pasiból vagyok. Nem hinnéd? Megmutassam?
Ahogy minden reggel szoktam most is a konyhába vezetett az utam legelőször. Már éppen átléptem a küszöböt, mikor arra lettem figyelmes, hogy Carly az ablak előtt áll, és egyszerűen csak bámul kifelé az aranyló napsütésbe. Ez a jelenet viszont annyira megindító volt már a számomra, hogy elfeledve álmomat követően meredező férfiasságomat tökéletesen elérzékenyülten néztem az ablakban ácsorgó lányt - de hamar észbe kaptam, és elbújtam az edénytároló mögé, és onnan csodáltam egyetlen testvérem ideiglenes választottját. Mert véleményem szerint ezt is csak addig fogja "tartani", amíg véget nem vet az ártatlanságának. Igen, ez abszolút jellemző Tomra, de az, hogy egy majd' nem fél év nem volt elegendő kedvesnek mondható bátyám célja megvalósítására - na ezt már én tartom különlegesnek!
- BILL! Hát te mit stírölöd a csajomat?!
- Nem stíröltem, csak... nem akartam megzavarni!
Hazudtam, majd vigyorian elfintorodtam. Kerestem elmémben a tökéletes jelzőket bátyám kinézetére, miközben így rángattam a szám, de semmire nem jutottam. Aztán Carly megfordult. Nem szólt, csak figyelt minket. Próbáltam nem elpirulni, de nem tudom mekkora sikert arattam. Tom meg lassan kisurrant mellőlem.
- És hogy aludtál?
- Ráfoghatólag ööö... sehogy! Meg kell mondjam neked, hogy ma is egész este...
- Egész este írtál? Annyira gáz. Mindegy!
- Hagyd' már!
Csillapította Carly. Bátyám erre megragadta a karját, és magához vonta, majd elcsattant a nap első csókja. Uhh. Az efféle megindító események szokták bennem is elindítani a reggelit felfelé... de most itt csak mosolyogni lehet, ami valójában nem is olyan egyszerű, mint hinnénk. Képtelenség mosolyt vakarni az arcomra miközben a szexőrült bátyám ennek a földre szállt angyalnak a formás idomait cirógatja. Szíves örömest simogatnám én ezt a kis "cserebogaracskát"! Véleményem szerint mellettem még mindig jobb helye lenne. Miért is? Tomnak pár körre kellene, nekem meg addig, amíg csak lehet. És ezt miért? Lássuk: a csaj haja, mintha az égen kúszó bárányfelhők ihletője lenne, a szeme, mintha az este két legfényesebben ragyogó csillaga volna. A testalkata pedig istennőket megcsúfoló, tökéletes... mit mondhatnék? Szobor? Esetleg. Nem túl világbajnok méretű mellei tökéletes dombokra emlékeztetnek, csípőtől lefelé meg olyan, mint egy bevehetetlen vár, ahová minden férfi szíves örömest behatolna. A kezei tökéletesek (csak a körmét ne rágná), a hangja édes. Mi kell még?
- ... Te is kérsz?
Szavai olyan hirtelen szakították félbe benső gondolataimat, hogy az egyenesen fájt. De még jobban az, hogy fogalmam sincs mire kérdezte...
- Micsodát?
- Hát kávét?! Figyelsz te rám, Bill? Fáradt vagy, vagy beteg?
- Mi, jaj nem! Csak mondom: sokáig voltam fenn az este.
- Pornót nézett!
- Nem te vagyok!
- Mindegy.
- Jó, kérek amúgy.
Az asztalnál ülve megráztam szégyenemben a fejem, majd majdnem kinyomtam szemgolyómat, annyira megdörzsöltem. És mire felnéztem megint Carlyra, sötét barna haja, mintha szőke lett volna! Vagy ez is csak a napfény visszaverődése? Ezért tűnik inkább aranynak, mint barnának? Addig nem ítélem el azokat az embereket, akik festik a hajukat míg én is azt teszem!
- Ma mikor megyünk próbálni?
- Pontosan két óra múlva.
Feleltem neki, majd kis híján kicsúszott a kezemből a kávés pohár, mikor megláttam, ahogy Carly Tom ölébe ereszkedik. De szerencsére nem ejtettem ki! Viszont ha ez továbbra is így fog menni én nem tudom mit kezdek magammal, meg az éppen alkalom adtán kezem ügyébe kerülő tárgyakkal. Minden esetre: garantált, hogy azt senki nem tenné zsebre!
***
A próbákra szinte állandó alkalommal jött el mindig is, és örökké elvonta a figyelmem mindenről. Kissé sajnálatos, hogy mindennek én ittam meg a levét, ami nemű következményt Carly jelenléte maga után vont. De nem izgatott... egyáltalán nem, amíg láthattam!
- Ennyi! Gyertek fiúk, öt perc szünet.
Szólt David, majd felkapta a félig üres műanyag palackot a stúdió műszerasztaláról, és belekortyolt. Carly épp ekkor ért vissza a mosdóból, és ült le a dohányzó asztal mögötti kanapéra.
- Nem mész oda hozzá?
Érdeklődtem bátyámtól, de a válasza nem lepett meg különös képpen:
- Nem. Csak öt perc szünet van! Kihasználom. Menj oda te...
- Nem az én barátnőm!
- Na és? Elszórakoztathatnád.
De már ott sem volt.
Kellett egy kis bátorság, hogy oda merjek menni Carlyhoz, de aztán győzött a szerelem. Odasétáltam, és leültem mellé. Jól szemügyre vettem fodros, nyári ruháját, és a barna szandált, valamelyest piros lábujjkörmeit. A kezén pedig szintén pirosra festette! Illett ugyan a hajához, de engem fura érzés kerített hatalmába így látva. Kicsit mintha nem ő lett volna.
- Carly... nem baj, hogy leültem?
- Engem nem zavar!
- Ohh, remek.
Addig amíg értelmes szavak előre láthatólag nem jönnek ki belőlem, addig tanácsos egyáltalán meg sem szólalnom. De próbálkozni azt lehet, nem?
- Hogy tetszett?
- Mármint a dal? Nagyon szép. De miért írsz mindig ilyen szomorú témákról?
- Szomo... mi van?!
- Hát tudod: reménytelen szerelmek, szakítások, emberi igazságtalanságok, és a halál.
- Véletlen sem azért, mert lelki depresszióban szenvedek! Hanem, mert meg akarom mutatni mi van a világban, amin jó lenne változtatni.
- A halálon sehogy sem lehet.
- Nem! Ez ugyan igaz volt, de annyit lehet, hogy boldoggá tenni! Boldog végről hallottál?
- Mesékben...
- Akinek szerencséje van a valóságban is megkapja!
Még én magam is elmosolyodtam ezen a - szerintem - tőlem sem várt csöpögős szövegen. Persze alap, hogy imádok romantizálni, de ez már szerintem tőlem is beteges!
- Jó, hogy van aki hisz ebben...
- És még én vagyok depressziós!
Vállat vont, majd egyenesen szemembe nézett. Úgy zavarba hozott, ahogy csak kell! Ilyen esetekben az ember hiába keres megfelelő szavakat, mert nem fog találni. Várni kell tehát, míg lép a másik!
- Nos... szerintem mindenkinek megvan a saját elképzelése mindenről, nem?
- De.
- Akkor? Akarsz témát váltani?
- Miért is ne... habár ez úgy hangzott mintha szívesen beszélnél velem!
Késő, kimondtam. Nem tudom visszavonni! És tudni illik: ilyen esetekben az a legrosszabb, hogy olyat mondd az ember, amit a másik fél esetleg furcsálkodva fog figyelni. Nem különösebben tartom számon az efféle ballépéseket, mert annyi van belőlük, hogy az már elképesztő! Főlleg esetemben. De a válasza meg engem rökönyített meg.
- Miért ne beszélnék szívesen veled? Bill! A barátom öccse vagy! Miért ne lehetne beszélgetnünk? És miért ne lehetne SZÍVESEN beszélgetnünk?
- Tudod mondasz valamit.
- Barátok vagyunk, ugye? Akkor meg?
- Igen... barátok...
Igyekeztem a lehető legelkeseredtebben mondani, hogy Carly észrevegye. És végtére is észrevette, mert megkérdezte...
- Valami baj van?
Imádom ezt a kérdést. Mert ilyenkor SOS-be kell válaszolni, hogy ne terelődjön a téma. De persze nem fedhettem fel semmi komolyat az érzéseimből, így inkább csak célzás mellett maradtam:
- Nem baj! Neked. Mert végülis jó a barátság: de mi van, ha az egyik fél többet akar?
Rémült arcát követően már elfogott az érzés, mi szerint: talán még sem kellett volna. De hát már megtörtént, és nem lehet meg nem történtnek mondani! És ha már itt tartunk: jobb is, hogy mondtam. Nem is tudom: mintha vagy egy tonna nehézségtől szabadultam volna meg. Kemény öt hónapja jár Tom és Carly - én pedig durva négy hónapja vallottam be magamnak (a fürdőszoba tükröm volt a tanu!), hogy szeretem őt. De mintha már régebb óta is ezt éreztem volna. Carly pedig most látszólag leblokkolt.
- Micsoda?
A vér az arcomba szökött miközben még egyszer elregéltem neki előbb mondottaimat. Carly nyelt egy hatalmasat, majd megrázta a fejét. Sóhajtva kaptam keze után, de elrántotta előlem. Az jutott eszembe, hogy most jól jönne egy csapó ajtó, ami kinyílna alattam, hogy aztán elnyeljen, és addig legyek ott, míg idefenn nem csillapodnak a kedélyek. De erre aztán várhatok!
- Nézd Bill: egyenlőre nem értem - vagy nem akarom érteni! - mire gondoltál, vagy mire céloztál ezzel. De szerintem mindhármónknak jobb, hogyha nem is fogom!
- Pedig tudhatnád.
- Bill! Vége a szünetnek! Jösz már?!
- Megyek Georg. Bocs, Carly!
Felálltam szabad utat engedve szívem csücskének. Majd mikor megint a stúdió teremben játszottunk tekintetem ismét Carlyéba veszett: bár nem sokáig, mert hamarosan felállt a székről, beletúrt egyenlőre barna hajába (mert tudom, hogy milyen gyakran festi), és kisétált egyszerűen. Biztosra veszem, hogy most hazamegy, és Kid vs. Catet néz! Ha valami trauma éri mindig ezt szokta. És én? Én mit csinálok olyankor? Szenvedek vele együtt - talán kicsit jobban is, mint ő!