Hope has Wings - 1.fejezet
Sziasztok!
Ma már képes voltam hozni az első fejezetet. Remélem elnyeri tetszéseteket, és várni fogjátok a folytatást, amit történetesen fogalmam sincs mikor rakok fel! xD Az eleje kissé dúrva, ezért erősebb idegzetű embereknek ajánlom - mert van, aki számára még ez is gázos. De leszögezem, hogy ennek van némi mondani valója, mert ilyen dolgok sajnos a valóságban is megesnek - ha nem durvábbak! Ezzel akarnám a történet elején szembesíteni kedves olvasóimat.
A történetem elején még nem lépnek színre a Tokio Hotel tagjai! De a következőben már igen ;)
SZEREPLŐK
Bill Kaulitz, 16
Melissa Dietrich, 16
Tom Kaulitz, 16
Simone Kaulitz
Gustav Schäfer, 17
Georg Listing, 18
I.fejezet: Szökés otthonról
Borús, nyári este volt. Az éjjeli köd már épp letelepedett a házra és annak tájára mialatt Melissa becipzározta a kopott, ősrégi sporttáskáját. Még egy utolsó - mondhatni: búcsú pillantást vetetett a szobának nem nevezhető alvóhelyére, ami nem állt másból, mint egy ágyból, amiből itt-ott kikancsarodott egy rugó, valamint a penésszagú asztalból, és az egészen darabokban heverő szekrényből. Amiben már csak néhány ruha volt!
- Viszlát kicsi egérlyukam...
Mormolta maga elé a félhomályba, miközben kétségbeesetten jutott tudomására, hogy a folyosón feloltódott a villany. Bizonyára a nagynénje ébredt fel, mert a nagybátyátyjának nem szokása ilyenkor kint téblábolni. De mikor kitárult az ajtó kissé megszeppenve jutott ennek ellenkezője a tudtára.
- Hát te hova mennél??!
Ordította, majd elkapta a lány karját és lelökte az ágyra. Ősöreg farmernadrágjából kivette a nejétől kapott bőrövet és Melissa felé irányította azt, ami ennek következtében nagyot csattant annak combján. Nem akart olyan hangosan kiabálni, nehogy felébressze a nővérét és az öccsét, de ha már a kiáltás nem is sikerülhetett, egy éppen induló könnycseppet szült eme óvatlan pillanat.
- Hidd el, ha nem kapnánk hármótok után családi pótlékot réges rég egy kurvaképzőbe csuktalak volna, kis szajha!
Szidkozódása olyan szinten kerülte el a kétségbeesett Melissa figyelmét, hogy az már csak újabb savas cseppecskékben bontakozott ki. Nem is akarta tökéletesen megérteni amit mondott, de lelke legméllyén már kívülről kántálta a jól ismert szöveget, ami elhangzott valahányszor is szökni próbált. De ezeddig felkészületlen volt! Mostmár nem. Minden apró részletre figyelt: a takarókból font kötél, a ruhák - amik most véletlen elől felejtődtek - a búcsúlevél a legalsó fiókba, amit testvéreinek szánt. Szinte minden rendben volt, kivéve az önbizalmat! És a dühöngő nagybátyját...
- Ne feledd, hogy sokkal tartozol nekem! A plancos kis életed már akkor elveszett mikor a szüleid meghaltak. Sajnálom, hogy csak ennyire futotta!
Az övet ezúttal a csatos végével lódította felé, aminek következtében erősen megharapta alsó ajkát, mert véletlenül sem akarta megadni ennek a vadállatnak azt a minimális örömöt, amit a jaj veszékelése jelentene neki!
A szülei 2 éve haltak meg - és ezalatt a két év alatt a teljesen gondtalan élete most leginkább a pokol 7. bugyrába torkollot. Melissa nagybátyja gyakran pedofil, és ha épp nem hagyja, hogy letapogassa őt, vagy az autista nővérét, akkor mindig előtérbe kerültek a kreatívabbnál-kreatívabb kínzó eszközei.
Fiore autistának született, most 19 éves. Carsten idén töltötte a 10-et, de emellett képzeletbeli barátai vannak, nevezhetjük skizofrénnek is, bár nem tudja a pontos megnevezését a betegségének. Ők a családja - mármint akik megmaradtak neki.
A nagynénje egy berlini sztriptízbárban játsza a főkurtizánt, míg a nagybátyja örökös munkanélküli 53 éves korára.
Én, Melissa Dietrich egy szerencsétlen tinédzser vagyok, barátok nélkül, és egyedül nekem nincs problémám a családban. Az egészségemmel minden a legnagyobb rendben, kivéve azt a minimális dislexiát, amit az utóbbi időkben megpróbáltam kiküszöbölni. Nem járok iskolába, mert a gondviselőim szerint nem odavaló vagyok! Sokkal inkább a konyhába és a takarításba. Szerencsémre olvansi tudok és ebben lelem minden pozitívumát az életemnek.
- Roger! Mi a faszt törődsz azzal a kis szukával? Gyere inkább, menjünk aludni...
Nagynénje hangja volt a végszó. Ennyi kellett ahhoz, hogy elterelje ennek a feldühödött férfi-állatnak a figyelmét. Melissa eddig felsóhajtott, majd szomorúan követte figyelemmel, amint a jó drága Roger felkapta a bőröndjét, aztán kiviszi a szobából, és a küszöbön állva még rá kacsint, miközben meglengeti a szobakulcsot. Igen: csak az ő szobájának kellett kulcsot csinálni, mert a testvérei nem olyan képességeknek örvendenek, hogy hetente kétszer szökni próbáljanak... Melissa viszont annál inkább ilyen volna! És hihetetlen, de most utánnagondolva úgy fest: erre is felkészült. Mihelyst bezárult az ajtó és elboronálta magában, hogy soha az életben egy férfinak sem fog hinni, egynek sem fog megnyílni, és még a körülötte lévő nőkre is nagyobb figyelmet fordít: odasétált félholtan a szekrényhez, kivette a régi iskolatáskáját és abba kezdett el pakolászni. Jól lehet a cuccai nagy részét a bőröndben tudhatta, de még maradt pár rongy itt is!
Miután kifosztotta a felső polcot, és a kinyithatós szekrényt, az ablakra meredt. Odalépett elé, kinyitotta, majd visszarohant az ágyhoz. Felmarta a saját készítésű kötelet és miután rögzítette azt hátára kapta a táskáját, és leereszkedett a hívogató éjszakába...
Ez volt lassan egy éve... nem régóta élek itt a szabad ég alatt: azóta már egy telet is átvészeltem az utcán lézengve. Az éjjel is nyitva álló mosodák és az edzőtermek kellemesen melegek, még ha estére le is kapcsolják a fűtést. Nem tart sokba találni egyet és elbújni benne! Ha mosoda akkor az egyik szekrényben, ha edzőterem akkor a szertárban. Ezalatt az egy év alatt sokmindent kitanultam. Ezeket a tudásokat egyaránt szereztem meg a hozzám hasonló utca-lakóktól, és sajátos tapasztalataim alapján. Nem félek soha, csak egyenesen előre nézek, így meg sem torpanok!
***
Aminap éppen a buszmegálló előtt lófrált a kellemesen melegítő, februári napsütésben. A héten nem volt hideg, de a kirakatban látott TV-ben az időjárás jelentés éppenséggel fagyot jósolt a továbbiakban. Erre is fel volt készülve, mert elhatározásában ismét az edzőterem került előtérbe. Csak nagyon éhes volt, ennyivel nehezebb volt gondolkoznia! Sóhajtva meredt a buszmegálló melletti vegyesboltra, és körbetekintve lassan betrappolt oda. Illedelmesen köszönt, majd hátralebegett, és egy újabb pásztázás után négy zacskó chipset tömött a kopott táskába. Behúzta, majd hátára emelte, és éppen megfordult volna, mikor beleütközött valakibe: jaj ne! Lehet meglátta?
- Mit csinálsz, kislány?
Melissa köpni-nyelni nem tudott a középkorú nő szigorú, de ugyanott kedves arca látványától, és festett vörös hajától... bár a haja jelentette a legkisebb problémát, főlleg, ha meglátta a chipses hadművelet lefolyását!
- Nem kéne kifizetned?
A lány csak pirult, és pirult. Semmi okosat nem tudott kitalálni! Megkísérelt egy elfutást, de a nő elkapta vékonyka karját...
- Állj már meg!
- Jaj kérem engedjen el...
Ennyire tellett tőle. Többre nem. Válla felett visszanézett a kicsit ingerültebbnek látszódó nőre. Lepergett előtte eddigi élete, mert ha az eladó ezt megtudja az tuti biztos, hogy semmi jóra nem fog vezetni a lánynak.
- Vájr csak! Nincs pénzed?!
Most mégjobban elszégyelte magát. Megérezte, ahogy az árulkodó pír megfesti hófehér arcát, és hogy elönti őt magát a végeláthatatlan szégyen. De a nő csak nem adta fel, miért is tette volna?
- Hm. Szóval nincs. Mennyi chipsed van?
- Egy.
- Kislány! Mögötted voltam.
- Kettő!
- Micsoda??!
- Na jó: négy.
- Remek. Örülök, hogy beismerted! Várj egy percet, el ne szaladj.
Pedig megfordult a fejében, hogy elszalad, de a nő kedves mosolya mégis csak ott tartotta Melissát. A kedves hölgy épp a táskájában kutatott, majd előkotort egy csinos bőrpénztárcát. Melissa már csak a tárca kinézetéből is rájött, hogy nem akárki áll itt előtte!
A nő előkotort a vastag kötetes papírpénz halom mögül egy hitel kártyát, majd megint Melissára meredt:
- Vedd elő a chipseidet, majd én kifizetem!
- Mi? Jaj, nem szükséges...
- Már csak az kéne, hogy hagyjalak lopni! Tudod: nekem is van két fiam. És nekem elhiheted, hogy a két kezüket eltörném, ha megtudnám, hogy lopnak!
- Öö..
- Na vedd már elő!
Melissa ugrott egy kisebbet, majd gyorsan előkotorta a chipseket, és átadta a nőnek, aki ezt követően egyenest a kasszához indult...
- Egy ilyen gazdag hölgy, mint maga, miért jár egy ilyen kis bódéba vásárolni?
Érdeklődött a látszólag nem sok örömet birtokló lány, amire a nő ismét elmosolyodott, és válaszolt:
- Kerülöm a feltűnést!
- Na persze, tudtam én...
- Csak ezt szeretné?
- Igen.
Miután a kártyát lehúzta az eladó, a nő egy újabb vigyor kíséretében nyújtotta át a chipseket Melissának, mire az eladő így szólt:
- Szép kislány! És látom jó étvágyú...
- Köszönöm.
Melissa számára újabb megelepetést jelentett a nő kicsit sem zavartatása az eladó hite végett. Csak simán úgy tett, mintha Melissa az ő lánya lenne! A lány szíve összeszorult, hogy még csak meg is fordult egyszer a fejében a menekülés gondolata...
Kiértek az üzletből, mikor is a nő megint felé fordult:
- Máskor kérlek ne lopj! Ha mást nem inkább menj dolgozni, vagy kérj a szüleidtől rá, rendben?
- Persze. Mindent köszönök!
- Ne hálálkodj. Nekem elhiheted, hogy ez számomra semmi!
Ez már a búcsú mosoly volt, mikor a nő beült egy audiba, és egy integetést követően elhajtott. Melissa tanácstalanul meredt a keréknyomok után, aztán azon kezdett gondolkozni, hogy hova is készült? Ó persze! Az edzőterem.